Belső csatáink

belső csataMai világunk arról szól, hogyan emelkedjünk ki a tömegből teljesítményünkkel, szépségünkkel, különlegességünkkel, kitartásunkkal és még sorolhatnám. Mintha állandóan ott lebegne felettünk Damoklész kardja, amely lesújt ránk, ha semmi érdemlegeset sem tudunk felmutatni. Nem bírjuk igazán élvezni az életet, mert a teljesítménykényszer, amit látszólag mások aggatnak ránk, súlyos teherként nehezedik hétköznapjainkra.

Vajon miért olyan fontos számunkra, hogy állandóan a tökéletességre törekedjünk, csak azért mert mások ezt várják tőlünk. Persze, biztos sokan mondjátok most, hogy nem mások miatt vagytok perfekcionisták, hanem ez belső igény. A maximalista ember azonban sohasem pihen, sohasem lazít, nem lát mást csak kötelességei halmazát, amihez ragaszkodik. Isten ments, hogy egyszer is hibázzon, mert akkor vége a világnak. Fontosnak lenni, pótolhatatlanná válni, győzedelmeskedni vagy csak egyszerűen megfelelni lehet az egyetlen célja. Mit áldozunk fel mindezért? Nyugalmat, békét, szerelmet, családot, kapcsolatokat és legvégül önmagunkat.

Mégis honnan indul mindez? Az első közösségi élményeinkből. Az idősebbek biztosan emlékeznek arra, hogy az iskolai évek alatt kötelező viselet volt az iskolaköpeny. Nem csak külsőségekben mutatkozott meg az uniformizálás jelentősége. Feltétel nélküli engedelmességet, példás magaviseletet, kitartó szorgalmat, állandó önfegyelmet vártak tőlünk. Hamar megértettük, ha nem felelünk meg ezeknek a kritériumoknak az engedetlenség, neveletlenség, lustaság és közönségesség bélyegét sütik ránk, amiből aztán nincs kitörési lehetőség. Így aztán próbáltunk mindent megtenni azért, hogy ne kerüljünk ilyen nehéz helyzetbe. Aztán mindez vagy sikerült vagy nem.

Sokszor élhettük át annak kudarcát, hogy hiába készültünk szorgalmasan egy-egy dolgozatra, vagy feleletre, mégis skatulyánknak megfelelően értékelték igyekezetünket. Nagyon jól tudtuk, kik lesznek azok a szerencsések, akik minden év végén jutalomkönyvet, oklevelet kapnak példás szorgalmukért, a közösségért tett kimagasló tevékenységükért és sorolhatnám. Mindez megerősített bennünket abban, hogy semmirevalók vagyunk. Kihúztuk valahogy az iskolaévek végéig abban a hiszemben, hogy a továbbtanulás vagy a munkahely majd másképp becsül meg bennünket.

Aztán nem értettük, miért nem változik semmi, amikor rengeteget dolgozunk, összpontosítunk, ötletelünk, ám még sem jönnek a katartikus elismerések. Mi van ezzel a világgal, tesszük fel a kérdést magunknak. Még mindig sötét felhő takarja előlünk kudarcaink valódi okát. Túlórázunk, a kolléga helyett dolgozunk, hétvégén telefonügyeletet adunk, de továbbra sem változik semmi. Mintha ez lenne a természetes. Úgy érezzük, még többet és többet kell nyújtanunk. Biztosan nem vagyunk elég kitartóak, nem vagyunk elég figyelmesek, gyakran elfelejtjük a határidőket, hiszen a suliban is ez volt velünk a probléma soroljuk magunknak vádló gondolatainkat. Lassan a rabjai leszünk saját elvárásainknak. Míg egy nap, éles fájdalom nyíllal mellkasunkban, fejünket görcs rángatja, a levegő kiszorul tüdőnkből és egy fehér szobában ébredünk ütemesen sípoló gépek társaságában. Mire magunkhoz térünk, rájövünk, hogy akiket valaha szerettünk már elhagytak bennünket, a munka amiért feláldoztuk magunkat, már kivetett magából.

Itt az idő számot vetni. Megérteni, hogy egy olyan harcot folytattunk, amiben ugyan mi vagyunk a túlélők, de az áldozat maga az életünk. Képesek voltunk pénzért, várva várt elismerésért odadobni mindent, ami szent. Lelkünk szabadságát.

A mai társadalom érdeke, hogy olyan rabszolgákat neveljen ki gyermekeiből, akik egyetlen jó szóért odadobják egész lényüket, feláldozzák idejüket egy olyan cél érdekében, amit sajátjuknak hisznek, holott idegen emberek zsebét tömik a legértékesebb tulajdonukkal, létezésük perceivel.weak2

Megéri?