A hitről

szőlő3Mióta Janka megszületett folytonos aggódás volt az élete. Lelke mélyén mindig is tudta, hogy egyszer a Sors benyújtja majd a számlát. Ezért óvta őt mindentől és mindenkitől. Amúgy is nehéz volt elviselnie az emberek rosszalló tekintetét, a kiközösítés démonát és a magára maradottság gyötrelmét. Milyen furcsa fintora a végzetnek, hogy ennek ellenére vagy talán éppen ezért, Janka csodálatos kislánnyá cseperedett. Tengerkék szemei, dús szempillái, bánatos tekintete foglyul ejtett mindenkit, aki csak egyetlen pillantást is vetett rájuk. Olyan volt mint egy tükör, amibe, ha valaki belenézett, nem szabadult többé attól az érzéstől, hogy bűnbánatot gyakoroljon saját vétkeiért. Janka igazi szerelemgyerek volt.

Talán ezért érte őket kellemes meglepetésként a hír, hogy Pongráczék elvárják az idei szüretre mindkettőjüket. Ritkaság számba ment a faluban az is, hogy egyáltalán köszöntésre méltatták őket. Boldog volt hát, hogy végre kereshet egy kis pénzt, és meg lesz az aznapi ennivalójuk is. Vidáman kezdődött a nap. Még semmi sem látszott azokból a zord fellegekből, amelyek haragja hatalmas erővel kergette fedél alá a szorgos munkával átitatott kezeket néhány órával később. Addig azonban teltek a puttonyok a mézédes fürtökkel és literszámra folyt a must a hordókba. Janka serényen hordta a vizet a megfáradt napszámosoknak, és szalonnát meg friss kenyeret kínált a kemény dologban megfáradt embereknek. Az asszonyok az Urat magasztaló zsoltárokat énekeltek, hogy jobban menjen a munka.

Aztán egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég és fejvesztve menekültek mindannyian a pince hajlékába. Hatalmas dörrenések kísértek minden egyes villanást. Az emberek összébb húzódtak és imádkozva megbékélésre kérték az Istent. Talán a sok jó ember imája talált meghallgatásra, vagy csak máshol keresett magának tombolni valót a természet vad ura, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan csillapodott le az égzengés.

Az óbor közben mind elfogyott és az emberek friss vízre szomjaztak. Jankát küldték a közeli forráshoz vízért. Az anyján valami különösen vészjósló érzet suhant át, de elhessegette magától ezeket az ijesztő érzéseket. Két csók kíséretében indította útnak gyermekét.

Janka fogta a két üres korsót és elindult a hegyen át a forrás felé. Ahogy elhagyta a közelben lévő borospincéket földöntúli látvány tárult elé. A vihar a gyalogtőkék körül úgy fellazította a talajt, mintha az ég boronái igazgatták volna oly simára. Janka élénk kíváncsisággal lépett a szőlőtőkék közé. Meglepetésére combig süllyedt a felázott homokos talajban. Minden egyes lépés óriási erőfeszítésébe került. Gyöngyöző izzadtságcseppek gördültek le homlokáról, de összeszedve minden erejét lépkedett tovább célja felé. Tudta, sokan várnak rá szomjazva, így nem késlekedhet sokat.

Hirtelen egy láthatatlan erő ragadta meg és fogva tartotta. Körbenézett mi az, ami ilyen hatással van rá. Felnézett a hegyoldalra. Teljesen egyedül volt. Egyetlen lelket sem látott közel s távol. Mérhetetlen magány tört rá, de ez cseppet sem ijesztette meg. Sőt! Volt valami egyedülálló ebben a pillanatban. A végtelen csend és nyugalom, a határtalan szabadság édes érzése magával ragadta. Gondolatai átszáguldottak a hegy meredélyén, egészen fel az egekig és összeolvadtak az ég kékjével. Már nem tudta merre jár, ki is ő valójában, és olyan messze érezte magát ettől a világtól, hogy vissza sem akart térni többet. Aztán valaki lágyan megérinti a vállát. Megrezzent, de egyáltalán nem félt. Valami mély bizalom bizsergett ereiben. Aztán megértette. Csak ketten vannak. Az Egek Ura és ő maga, a kicsiny lány, végtelen békében és megelégedésben Sorsával. Tudta, amit eddig is, nincs mitől tartania. Lábacskái már nem süllyedtek el az ázott homokos talajon, csak siklottak könnyedén tovább egészen a forrásig. A forrás színtiszta vízzel bugyogott fel a hegy gyomrából. Gyorsan megmosta kezeit a hűs vízben, majd tölcsért formálva kezecskéiből belekóstolt a nedűbe. A jéghideg víz észhez térítette. Tudta, hogy órák telhettek el azóta, hogy elindult a pincétől. Biztos volt benne, hogy anyja halálra aggódja magát miatta.

Megtöltötte korsóit és szapora léptekkel sietett vissza. Már távolról látta anyja kétségbeesett, elgyötört arcát. Egymás karjaiba futva, átölelték egymást. Janka csak annyit suttogott édesanyja fülébe: Találkoztam vele és azt üzeni, sosem vagyunk egyedül!