Pellengérre állítva

MSDSCLE EC002Sokat gondolkodtam azon, miképpen írjam ki magamból azokat a nehéz megtapasztalásokat, amit előítéletnek vagy negatív diszkriminációnak nevezünk, amikor eszembe jutott a Skarlátbetű c. könyv. Maga a film is hűen bemutatja azt az állapotot, amit Hester Prynnenek el kellett viselnie a megbélyegzés és nyilvános megszégyenítés jegyében. Az ember már csak ilyen. Jó kikiáltani valakit bűnbaknak, hogy aztán az összes frusztrációját, neheztelését, gyávaságát, amit belül érez, a piedesztálra emelt, szenvedő ember szemére vesse. A kiközösítés ereje tombolva kelt egyre nagyobb hullámokat és ragadja magával azt is, aki kívülálló maradna.

Próbáltam utána nyomozni, mi lehet az oka az emberben ilyen mélyen ülő lelki és fizikai agressziónak, amivel másokat képes illetni. Hiába tartjuk magunkat felvilágosult embernek, valójában egyáltalán nem rendelkezünk nemesebb lélekkel, mint a sötét középkorban élő eleink. Gondoljunk csak a nap, mint nap a hírekből féktelenül felénk áradó virtuális erőszakhullámra. Ember, embernek farkasa szól Plautus igazsága. Mégis, mi az, ami a kisembert is arra ösztönzi, hogy gonoszkodó énjét mások megsebzésére használja?

A szálak a gyermekkorig nyúlnak vissza. Az első elmarasztalások, amelyeket édesanyánktól, édesapánktól kaptunk, mert valamit, nem az ő szabályaiknak megfelelően tettünk. Aztán az első nagyobb nyilvánosság előtt elszenvedett megszégyenítések, amire az óvó néni vagy a tanító néni kárhoztatott bennünket, mert rosszak voltunk vagy csúnyán viselkedtünk. Ha arra kérnélek, tekints most egy percre vissza a múltba és engedd meg magadnak, hogy egy ilyen keserves emlék megjelenjen lelki szemeid előtt, vajon mit éreznél?

Az első meglepetés akkor érne, amikor felfedeznéd magadban, hogy még mindig mennyire élénken él benned a régi történet. A második döbbenetet az okozná, hogy az akkori érzések újra magukkal ragadnának. Mi több, bosszúra szomjas hangulatba kerülnél a végére. Tehát a régi sérelmek attól, hogy elfeledettnek hisszük őket, még ott lapulnak tudatalattink mélyén. Csak a megfelelő áldozatra várnak, hogy kitombolják rajta magukat. Így válik a látszólag ártatlan bárányból fenevad.pride_and_prejudice_by_adoration

Mivel mindannyiunknak vannak ilyen sérelmei, így potenciálisan vérszomjas vadakká válhatunk, akik az első ingerszóra a préda torkának ugranak. Képesek vagyunk ellene fordulni minden olyan dolognak, ami felborzolja kedélyünket, csak azért, mert nem vagyunk tudatában ragadozó énünknek, amely mások vérére szomjazik. Mindezt csupán ezért, mert valamikor mi is mások neheztelésének váltunk áldozatává. Megszületnek tehát előítéleteink, amelyek saját félelmeinkből táplálkoznak és abba a tévhitbe ringatnak bennünket, hogy ha betartjuk a mások által előírt szabályokat, biztonságban leszünk. Ám ahogy a szabályok, úgy az emberek is változnak. Ekkor jön a kétségbeesett ragaszkodás és kapaszkodás a régihez és energiát nem kímélő aknamunkába kezdünk az új ellen. Fúrjuk, lázadunk ellene, eláruljuk és megtapossuk. Aztán csodálkozunk, amikor mi kerülünk pellengérre. Ott állunk értetlenül, mások megvető tekintetének sortüzében. Próbálunk szövetségeseket gyűjteni magunk mellé, hogy bizonyítsuk igazunkat. Ellene fordulunk minden ellenkező álláspontot képviselő embernek és ha nagyobb haderőt tudunk mozgósítani, akkor nem késhet a megtorlás sem.

Félünk mindentől, ami más, félünk mindentől, ami idegen, félünk mindentől, ami ijesztő, félünk mindentől, ami változik. Pedig minden változik. Így felhatalmazva érezzük magunkat arra, hogy mindent, ami távol tart bennünket saját elképzelésünktől, támadásként éljünk meg. Támadásnak önvalónk ellen. Ezért végsőkig menő háborút indítunk és árnyékharcot folytatunk egy vélt ellenség ellen, ami nem más, mint belső démonunk, a félelem.

A szerencsekerék azonban forgandó, így az egyszer fent, egyszer lent elve itt is érvényesül. Kerülhetünk mi is szorongató helyzetbe, a szamárpadba, ahol aztán magunknak kell viselni a másoktól érkező elmarasztalásokat. Úgy érezhetjük, golyózáporként ütnek lyukat lelkünkön a szavak, amelyekkel ítéletet mondanak felettünk. Nincs, aki megvédjen, nincs, aki segítsen. A körforgás beindult. Van kiút?crossdressing-transgender-guilt

Az elfogadás. Elfogadni azt, hogy az élet nem egy permanensen felfelé ívelő út, hanem vannak benne magasságok és mélységek. Amikor rájövünk arra, hogy az is hozzátartozik életünkhöz, ami fáj és az is, ami könnyed, talán megértjük, hogy nem fontosok a kritikák, nem fontosak az elvárások és nem fontosak azok a szabályok, amelyek önmagunk pusztítását jelenthetik. Az előítélet rombol, az elfogadás épít! Voltál már pellengéren? Nézz néha magadba, biztos hogy Te is elfogadó vagy?