Mindenszentekre

Nagyanyám emlékére

Kellemes nyári délután volt. Ketten sétáltunk a hátsó kiskertben a szőlőlugas árnyat adó hűvösében. Apró gyerekként szerettem itt bújócskázni, mert úgy képzeltem, egy igazi labirintuson keresztül vezet a kikövezett út az elrejtett kincshez. Csak később értettem meg, hogy a kincs, amit mindig is kerestem, ott volt mellettem.

elmulasNagyanyám mindig büszke volt erre a kiskertre, amit maga gondozott. A sárgabarackfát még nagyapámmal együtt ültették, amikor elkezdték építeni közös otthonukat. A kert éke lett. Karcsú derekával, csinos, sűrű lombjaival, illatos gyümölcsével az élet szépségéről és a reményről mesélt az év minden szakában. Tavasszal, amikor feléledt a természet, gyakran bámultam, hogyan sűrűsödik a lombja napról-napra. Aztán nyáron kíváncsian másztam fel az ágai közé és örömmel konstatáltam, hogy milyen sok kis barack zöldell rajta. Aztán nyár derekán, amikor beértek az öklömnyi gyümölcsök, nem győztem dézsmálni őket. Nagyival leszüreteltük a csuda szép barackokat, amit meg nem értünk el, azt leráztuk. Csak úgy záporoztak mindenfelé az udvaron. Kiválogattuk a szebbeket, amelyek a lekváros lábasban vagy a kompótos üvegben végezték. A maradék egy hatalmas dunsztos üvegbe került, és lecukrozva várta, hogy édes pálinka készülhessen belőle. Jött az ősz és színesre festette a ficánkoló faleveleket, és a lágy szellő lassan-lassan utolsó táncba vitte valamennyit. A tél beálltával magányos sziluettje elbűvölő látványt nyújtott a kertben. A hosszú évek alatt számtalan dolgot megélt a fa. Születést és halált, boldogságot és szenvedést, ünnepet és magányt. Valami azonban mindig állandó volt ebben a körforgásban. Nagyi. Annyira hozzátartozott a házhoz, kedvenc barackfájához, a gyönyörű búra alatt nevelt rózsáihoz és a frissen sült fánk illatához, hogy mindez elképzelhetetlen volt nélküle.

Aztán egy szomorú őszi napon az elképzelhetetlen valósággá vált. A sétáink, a barackfa rejteke, a lekvár édes íze, a régi mesék világa, valami keserű, véget nem érő melankóliává változtatta az emlékeket. Az élet megszűnt létezni minden virágban, a kopott teáskannában, a zakatoló ébresztőórában, a szögre akasztott otthonkában. A rideg valóság, fojtogató némasággá dermesztette a világot. Nehezemre esett minden mozdulat abban a házban, ami az örök szeretetet jelentette számomra. Olyan más lett minden, mintha vadidegen helyen járnék. A falak, a szobák, az udvar beszippantotta magába a csilingelő hangokat, vidám mosolyokat, meleg öleléseket és a véget nem érő történeteket.

Az élet másképp indult tovább. Nélküle. Aztán pár hét leforgása alatt történt valami felfoghatatlan. A barackfa gyötrelmes mementóként, oldalára dőlve gyökerestül fordult ki az anyaföldből. Olyan látványt nyújtott, mint ha tornádó csavarta volna ki a föld mélyéből. Végül megértettem. A búcsúzás a földi létben végleges, ám a csodák, amelyeket a múltban megéltünk újra és újra újjászületnek bennünk, ha helyet adunk nekik a szívünkben.