Barátságról

Az utóbbi hónapokban saját bőrömön tapasztalom, mit jelentenek számomra az őszinte barátságok. Mély felismerések, őrületes fájdalmak, fojtogató elengedések, belső pokoljárás és mennyei felemelkedés kísér ezen az úton. Annyi mindent tanultam magamról, a helyzetemről, de legfőképp a szerepeimről egy olyan különleges kapcsolódásban, mint két ember (nemtől független) baráti viszonya.

Vajon létezik igaz barátság?

Sokszor hallom vendégeimtől azokat a csalódást  keltő történeteket, amelyek arról árulkodnak, milyen kisajátítóvá tud válni egy barátság. Amikor egy baráti kapcsolatban megjelenik az elvárás, már elromlott valami. Az út, ami idáig vezet már korábban elágazott, de valahogy megpróbáljuk visszahúzni magunkhoz. A régi beidegződéseink még nem engedik, hogy elengedjük azt, ami már nem hozzánk tartozik. A hosszú évek alatt szemet hunytunk egy fontos dolog felett. Másképp változtunk. Egy idő után ráeszmélünk, mennyire nehéz ezektől megszabadulni. Kevés olyan barátság létezik, amit a Vagány nők klubja című film mutat be. Egy baráti kapcsolat nem kér, hanem ad. Nem követel, hanem megelégszik. Nem kisajátít, hanem szárnyalni enged. Nem irigy, hanem veled örül. Nem kritizál, hanem bátorságra ösztönöz. Nem tanácsol, hanem érzőn meghallgat. Nem vádol, hanem elfogad. Nem számon kér, hanem tiszteletben tart. De legfőképp szeretetével vigasztalja, simogatja lelked.

Helyette túlzott figyelmet követelünk magunknak és úgy viselkedünk, mint egy energiavámpír. Arra vágyunk, hogy mi legyünk az egyetlen létező a másik ember világában. Képtelenek vagyunk elfogadni, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy azt elvárjuk. Akkor ítélkezünk, elmarasztalunk, tanácsokat osztogatunk, feltételeket szabunk. Végül elcsodálkozunk azon, miért kelt mindez ellenszenvet a másikban. Nincs megértés, nincs empátia, nem viseljük el az őszinte szót, de a hazugságot sem. Ezért zárunk el minden utat a másik hiteles megismerésétől az első nem tetsző dolog alkalmával.

Valójában nem nőttünk fel a barátságainkhoz. Sokszor úgy viselkedünk, mint egy hisztis gyerek, aki nem kapja meg a kívánt játékszerét. Kezdetben minden időnket vele akarjuk tölteni, dédelgetjük, el sem akarunk mozdulni mellőle.  Aztán, amikor más dolgunk akad, minden szívfájdalom nélkül magára hagyjuk megszerzett játékszerünket. Egy jó időre félretesszük, hogy majd ha szükségét érezzük, ismét leemeljük a polcról. Addig engedjük porosodni a többi játék között. Amikor újra elővesszük, csodálkozunk mennyire belepte a por, máshogy szól a hangja és megkopott a fénye. Nem értjük, mi történt vele. Próbáljuk meglátni benne korábbi dicsőségét, de nem tudjuk felfogni, miért nem ér el a szívünkhöz. Elkezdünk kifogásokat keresni arra, miért nem jelent már semmit számunkra. Így inkább elmenekülünk és vissza se nézünk. Lezárjuk annak lehetőségét is, hogy merjünk tisztán önmagunkba nézni. Mire rájövünk, hogy az az álláspontunk, hogy a másikban látjuk a hibát, valójában távol tart attól, hogy meglássuk a bennünk rejlő felelősséget a kialakult helyzetért. Ezzel a döntésünkkel viszont elveszíthetjük azt az embert, aki valaha őszinte volt hozzánk, figyelt ránk és szeretett bennünket.

Kívánom, hogy mindannyian éljünk át egy olyan barátságot legalább egyszer életünk során, ahol mindketten érett emberként becsüljük meg azt a lehetőséget, amit elénk tárt a sors. Engedjük, hogy lelkünk közös táncot járjon egy olyan lélekkel, akit barátként mellénk rendelt az Univerzum. Élvezzük, hogy olyan különleges kapcsolat részesei lehetünk, ami csodát hozhat életünkben, ha kellő figyelemmel megbecsüljük. Az érzés, ami összetart bennünket, boldogító és felemelő. A tudat, hogy van egy ember, akire mindig, mindenben számíthatunk megnyugtató. Legyünk méltók barátainkhoz!