Az érem két oldala

Furcsa világban élünk. Egyfelől azt halljuk, legyünk toleránsak másokkal, vegyük elő az empatikus oldalunkat és fogadjuk el, hogy sokfélék vagyunk ebben a nagy Univerzumban, ahol mindannyiunk számára van elég hely. Másrészről meg azt tapasztaljuk, látjuk, halljuk, hogy irgalmatlan mértékben visszacsap a korlátlanul ránk erőltetett birkatürelem az élet számos területén. Vajon hova vezet mindez?

Az érem egyik oldalán szerepelnek például a fogyatékkal élő embertársaink, akik nap, mint nap ki vannak téve az egészséges társaik aktuális lelkiállapotának. Itt kicsit Keletebbre Európában egyáltalán nem vagyunk felkészítve arra, hogyan kell viselkednünk azokkal a kortársainkkal, akikre a sors nehezebb terhet rótt. Többször előfordul, hogy rácsodálkozunk és sértő figyelemmel követjük a másságot, máskor meg próbálunk úgy tenni, mintha észre sem vettük volna jelenlétét. Minden, ami nem megszokott számunkra azt jelentheti, hogy nem is normális és jobb tőle távol tartani magunkat, nehogy „elkapjuk” a betegséget vagy mások szóljanak meg ezért. Elzárkózunk minden számunkra idegen megnyilvánulás elől és ahelyett, hogy kíváncsiságunkat csillapítva megismerkednénk vele kicsit közelebbről, inkább előítéleteink látszólagos biztonságába menekülünk.

Az egyoldalú látásmód azonban bárhol és bármikor felütheti a fejét, aminek lehet alapja társadalmi, szellemi, ideológiai, vallási, nemi, faji, stb. különbözőség. Aztán úgy van az ember összetákolva, hogy ha valamiről meg van győződve, akkor ragaszkodik a saját igazához. És ahogy Wass Albert megfogalmazta: „Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém.” Ám nagyon kevesen gyakorolják az idézet szerinti igazság kérdését. Éppen ezért, hogy biztosak legyenek a maguk dolgában, toboroznak híveket, akik ugyanazt a nótát fújják, mint ők. Így már elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy rákényszerítsék másokra saját igazságukat, akaratukat. Pedig a tolerancia nem erről szól.

A gyermeknevelés egy igazán jó példa arra, hogyan lehet az utódot félrenevelni ebben a kérdésben. Számos alkalommal látni olyan eseteket, amikor a szülők elfelejtik, hogyan gyakorolják felügyeletüket csemetéik felett és hagyják inkább kibontakozni őket anélkül, hogy korlátokat állítanának fel számukra. Legyen ez a homokozóban homokkal dobálózó apróság, aki elfelejti, hogy ő nem a Szaharai homokvihar-felelőse és erre senki sem hívja fel a figyelmét. Akadnak jócskán kellemetlenségek a tömegközlekedésben is, amikor az aprócska lábak ütemesen dobolnak akár kilométereken keresztül is a székünk háttámláján. A bevásárlóközpontok terei is kiválóan alkalmasak a nebulók számára, hogy bizonyítsák a világnak, hogy léteznek. Azt gondolom, a gyereket érdemes nevelni és adott esetben szóvá tenni neki, hogy viselkedése nem helyén való. Hiszen ahhoz, hogy közösségbe tudjon illeszkedni, igenis alkalmazkodnia kell a közösség elvárásaihoz. A türelem rózsát terem, szól a mondás, de csak abban az esetben, ha az a virág folyamatosan gondozva, ápolva, felügyelve van. Nem ahhoz kell a türelem, hogy hagyjuk békén a gyereket és majd magától is megérti és abszolválja a társadalmi viselkedési normákat, hanem ahhoz, hogy mindig legyen újabb és újabb ötletünk arra vonatkozóan, hogyan tudjuk vele megértetni ennek fontosságát.

Felnőttként a nevelés hiánya vagy helytelen volta keményebb helyzeteket szülhet, amivel az öntörvényű ember mindenkin átgázolva tör utat magának, akár mások elpusztítása árán. Senki sem mer szólni, főleg tenni vagy közbelépni, inkább kitér előle, mivel a benne megbújó agresszió félelmet kelt környezetében. Így kapnak létjogosultságot az olyan nézetek, amelyek a köz érdeke ellen valók. Gyakran torkollik a helyzet közmegbotránkoztatásba és olyan értéktelen dolgok kerülnek rivaldafénybe, ami sem a közösségi szellemet, sem az empátiát, sem a szeretetet nem táplálják. Lassan felnő egy olyan generáció, aki képtelen továbblátni önnön akaratánál és a legfőbb vágya az, hogy körülötte forogjon a világ. Aztán, ha ehhez még ideológiát is kap, akkor olyan válság felé sodorhatja a népet, amit éppen most élünk át a migráció kapcsán.

Mindenhez jogom van! Nekem ez jár! A pénzemért már, vazze! jellegű kinyilatkoztatások, visszafordíthatatlan károkat tudnak okozni az emberi kapcsolatokban. Az elszenvedő fél úgy érezheti, hogy az ő véleménye, hipotézise, akarata, jogai, azért nem érvényesülhetnek vagy éppen sérülnek, mert egy erősebb akarat, vagy a túlnyomó többség ezt elnyomja, figyelmen kívül hagyja. Az érdekellentétek aztán odáig fajulnak, hogy a perifériára sodródott ember lázadni kezd a zsarnokoskodó hatalommal szemben és szövetségeseket keresve gyakorlatilag hasonló eszközökkel küzd ellene. Kialakul egy háborús helyzet, aminek egyetlen győztese sem akad majd.

A megoldás a helyes értékrend kialakításában és átadásában rejlik, amelynek középpontjában maga az ember áll. Harmonikus személyiségével érti és érzi, mit jelent a szeretet, az egymásra utaltság, a beleérző-képesség és a segítő szándék. Mindez azonban csak egy „egészséges” családban sajátítható el. Hiszen az a gyermek, akit szeretet vesz körül, tisztánlátása az egészséges korlátok által fejlődik, megérti, hogy hol vannak a határok saját és egy másik ember önmegvalósítása között.